Vasárnap este fél kilenc, megy a szokásos hajcihő a lefekvés körül, a két kölök makacsul ellenáll, mint mindig.
Anya nyomatja a szokásos dumákat, (miért ezt a pizsamát vetted fel, nem ezt készítettem ki neked, be van csomagolva a táskád, mi az hogy holnapra kell ezerötszáz, már kaptál vizet éjszakára, be fogsz pisilni éjszaka, aludjatok már, holnap nem akartok majd felkelni) a két gyerek meg kimondottan lassan készülődik aludni.

Arra figyeltem fel, hogy a nejem hangereje exponenciális ütemben fokozódik, merthogy a srácok folyon feleselnek neki.
Ezen a ponton sikerült belépnem a szobába:

- Na most már elegem van belőle, hogy itt mindenki okosabb nálam! - mondja vészjósló hangon az asszony.
Mire a kissebbik a világ legártatlanabb hangján:
- Talán jobban kellett volna figyelned, amikor iskolába jártál!

A közelharcot sikerült megakadályoznom. :-)

Sziasztok!

Ismeritek a Murphy törvény alaptételét? Amit el lehet rontani, azt el is fogja rontani… Vagy valami ilyesmi. Szerintem ezt rólam írták.

Az egész arra vezethető vissza, hogy szeretem a házi barkács dolgokat. Viszont kézügyességem egy részeg négyévesével (sem) vetekszik, ami nem lenne olyan nagy baj, ha a bénaságom nem párosulna állatias makacssággal, mert akkor valószínűleg fele ennyi kárt sem okoznék a ház körül.

Azt hinnéd, hogy olyan egyszerű dologgal, mint a házi táptabletta gyártása a vízinövényekhez, nem tudok semmi végzeteset okozni, de ugye én általában felülmúlom az elvárásokat. Vagyis alul.

Mindegy. Szóval példaképnek Nagy Viktor akvablogjának a DIY gyökértápgolyó komposztból és agyagból című bejegyzését vettem alapul.

Elkezdtem a kotyvasztást, de úgy gondoltam, nem fogom diónyi adagokkal elaprózni a tehetségemet – hiszen olyan ez mint a főzés, (abban pedig igazi nagyágyú vagyok, de tényleg) úgyhogy rögtön nem diónyi, hanem egy kisebb focilabdányi agyaggal kezdtem. Vizeztem, gyúrtam, kevertem, - na, most jó lesz, gondoltam, jöhet a föld. Csakhogy az igen darabosnak és egyenetlennek tűnt, hát fogtam,és bevágtam a felét a késes konyhai aprítóba, és leturmixoltam. ( a nejem amikor meglátta, hogy földet turmixolok a kedvenc cutterjével, különböző javaslatokat tett, melyek között, az, hogy legyek én a következő testvéremnek az apukája, még az enyhébbek közé tartozott) Megnyugtattam a nejemet, hogy semmi baja nem lesz a gépnek, és el is fogok mosogatni magam után mindent, (hazudtam mint a vízfolyás) majd a finomított földet hozzáborítottam az agyaghoz.

Elkezdtem gyúrni. Gyúrtam, gyúrogattam, kicsit fröcsögött, szerteszéjjel, (majd letörlöm Szívecském!) mert bizony kicsit folyós volt az egész, (a nejem meg is említette a hasonlóságot a kisebbik fiam pelenkatartalmával kapcsolatban, amitől cseppet sem lett vonzóbb az egész) nem akart összeállni. Belezúdítottam a föld másik felét is. Amikor benne volt, jutott eszembe, hogy azt is le kellett volna turmixolni, mert ez bíz darabos, de nem kicsit. Próbáltam belelapátolni az összegyúrt anyagot a gépbe, hogy egyneműsítsem, de az nem bírta a kiképzést, és már az első adagnál leragadt, a másodiknál meg villant egyet, és elfüstölt.

Lenyomta a biztosítékot is, így esélyem se volt, hogy a nejem előtt titokban tartsam, amíg egy másik gépet nem veszek, így szomorúan és ócsárlásoktól kísérve sétáltattam a szegény aprító földi maradványait a szemetesig. Legalább nem kellett elmosogatnom, - ezzel vigasztaltam magam.

Elkezdtem golyókat formálni az anyagból, és itt megint konfrontációba keveredtem a nejemmel, mert nehezményezte, hogy a műanyag tálcáit és lavórját szerettem volna használni a művelethez, de mivel belengettem az adu ászt, hogy ha nem sikerül teljesen tisztára mosnom, akkor vehet újakat, egy Örs vezér téri túra során (olyan neki meg anyámnak az IKJEA, mint a tengerésznek az anyahajó) – megkaptam az engedélyt.

Az már látszott, hogy 10 liter virágföld és kb két és fél kilónyi agyagból kb egymilliárd negyeddekás kis golyót lehet készíteni, amivel viszont nem számoltam, hogy ennek a legyártása ugyanennyi évet vesz majd igénybe… Szóval csináltam egy tálcányit, a többit meg két tekercs folpack segítségével narancsnyi golyók formájában tartósítottam… Majd feldolgozom valamikor, addig elállnak egy vödörben a mosogató alatt. A tápgolyókat tálcán száradni a szekrény tetejére tettem.

Na, számoljunk csak:

B virágföld (799,- HUF 10liter – Obi)

FEHÉR agyag (2520,- HUF/10 kg Ceramiccenter.hu)

Konyhai Cutter (kb. 10000 HUF/db)

Folpack (344,- HUF / tekercs – Eurofamily)

Ebből is láthatjuk, hogy alighanem nagyon drága lesz nekem ez a tápgolyó, nem beszélve arról hogy nincs az az isten, hogy ha akár egy évig sikálom azt a rohadt tálcát a nejem azt tisztának találja, ergo mindenképpen elmegyünk az Ikejába, és én már nem is a fizetésemet hagyom ott, hanem a lakásunk jelzálogpapírjait…

De a sztori itt még nem ér véget.

Pedig jó lenne.

De nem.

Elmentem ma követ venni, hogy a holnap esedékes restartot megtámogassam egy kis esztétikai tuningnak szánt SPAGETTIKŐVEL, mert az nagyon tetszik ám nekem.

A buszon hazafelé jutúboztam, és találtam, egy videót az agyagégetésről.

Mármint otthoni agyagégetésről.

Konkrétan a mikrohullámú sütőben.

Itthon boldogan kiválasztottam a három legszárazabbnak tűnő tápgolyócskát, és kis rőzse-dalokként fel-fellobbanó ötletekkel a szívemben, hogy most aztán táptalaj nagyhatalom leszek, mert feltalálom a tápanyaggal dúsított házi manadót, behajítottam egy kerámiatálba a golyókat, és mikrózni kezdtem. Aztán rájöttem, hogy így nem látom, mi történik, ezért átraktam egy üvegtálba, és betakartam kerámiával, és feltekertem az időzítőt 5 percre.

Ekkor kopogtak. A kancsi kíváncsi leskelődős szomszéd volt, aszondja látta hogy hazajöttem, és hogy vettem karajt, és azt akarta tudni, hogy akciózzák-e a Sparban. (az oké, hogy amikor hazafelé jöttem, már annyira tele volt a kocsi, hogy a karajt gyakorlatilag rá kellett gumipókoznom a banyatank tetejére, de hogy honnan a francból tudta, hogy egy Sparban voltam?!) Mindegy, mire visszamentem a konyhába a következő volt a helyzet: Füst minden mennyiségben, Fura, kattogó hangok a mikróból. Kinyitom, és abban a pillanatban ahogy a hideg levegő megcsapta a kis híján láva forróságú üveget (konkrétan ráolvadt az üvegtálka a mikró forgó tálcájára!) az egy pillanat alatt szilánkokat lőve minden irányba, de főleg a képem felé, szétrobbant.

A világ lelassult, az idő megállt, és én csodálkozva figyeltem a szemem felé tartó tűhegyes, és abban a pillanatban Mount Everest nagyságúnak tűnő üvegszilánkokat.

Nem tudom milyen csoda történt, de csak egy körömhegnyi szilánk állt bele, az is csak egy milliméter mélyen az orrom hegyébe – és nem a szemembe. Isten vigyáz a gyerekekre és a bolondokra...

Amikor lehűltek a dolgok jöttem rá, hogy az hagyján, hogy a tálka elolvadt, de a mikró forgótengelye is eliminálódott, ergo a végösszeghez hozzáírhatok egy mikrohullámú sütőt is, amivel a kb 100 darab elkészült tápgolyó bekerülési költsége eléri a kb 39.000 magyar forintot. Ikeja nélkül.

Ja, és miközben itt írok, rájöttem, hogy a golyót nem is kell kiégetni.

Amúgy ugyanitt első osztályú, kézműves tápgolyó eladó, darabja 500 forint.

Sziasztok!

Szombaton shoppingoltam a nejemmel. Ezer éve nem voltunk már, pedig nagyon szeretünk együtt piacra járni. Mi vagyunk az árusok rémálmai. Mindent megnézünk, megkérdezünk, megfogdosunk, kipróbálunk, hosszasan alkudozunk, egyszóval nem hagyunk ki semmit a piaci műsorból. Aztán vásárolunk. Néha. Mondjuk tízből egyszer.

Szombaton viszont elmentünk a Vadvilág akvarisztikába, mármint a piac után, és ott tényleg vásároltunk. A zsákmány hosszas válogatás után két ecsetfarkú platti, két mikiegér platti, két meseszép hím guppi, egy pénzlevelű lizinka, és egy rákocska lett. Külön edénykében kalimpált az egyik polcon, amikor CPOt kerestünk, bemutatták nekünk. Hősiesen ellenálltam, és nem vettünk mást, pedig csorgott a nyálunk... Sajnos a hősies ellenállás annyira elvonta a figyelmemet, hogy elfelejtettem fotózgatni, pedig érdemes lett volna, mert nagyon csinos kis bolt az. No, majd legközelebb. Persze amikor hazafelé ezt szóba hoztam az asszonynak, hogy legközelebb mi lesz, ő rávágta, hogy arra egyhamar ne számítsak, mert megint kifutottam a hobbikeretből…

Itthon a kölkök már tűkön ültek, és alig várták, hogy hazaérjünk az új szerzeményekkel. Amint hazajöttem, szépen mindenkit bevágtam az akiba. Mármint amit vásároltam. Mértem a vizet, minden perfekt volt a JBL összes tesztje szerint. Levideóztam a rákot, és boldogan feltöltöttem.

Másnap reggel rázogat az asszony.

- Te, a rákod trükközik!

- Nzvrjszony, lmosvagyok, mglszommmmm… - ezt persze azt jelentette, hogy ne zavarj asszony, álmos vagyok, még alszom. De a nejem csak nem adta fel.

- Ez tutira cirkuszi rák. Hanyatt is tud úszni!

Ez volt az a pillanat, amikor is mint aki rájött, hogy skorpiókkal van töltve a párnája, úgy pattantam ki az ágyból. A következő kép fogadott: az összes neon, tetra, platti, guppi és csiga, mind a víz felszínén, vagy közvetlenül alatta úszott, a vértesharcsák lent, de folyton fel-felbukkantak levegőzni. A rákocska szintén a felszín alatt, egy valisneria levéllel megtámasztva a hátát, hanyatt fekve kalimpált a kicsi lábaival.

A csipát ki sem törölve a szememből, mint Tarzan a fára, úgy ugrottam, és a szívócső végét az akiba vágva, másik kezemmel nyitva az ablakot, óriásit slukkoltam, és oda se nézve dugtam ki rajta a cső azonnal bőven patakzó végét. Az asszonyt kicsit félretolva, (komolyan, aljas rágalom, hogy bőszen ordítva hogy „Menjodébbmenjodébbmejodébb!” egy laza mozdulattal az ágyra löktem volna az én drágaságomat) félpucéran rohantam a fürdőszobában tárolt marmonkannákhoz, hogy azonnal friss vízzel tudjam pótolni a kertbe kicsorgatottat. (Később félórás „beszélgetésem” volt erről a gondnokkal, melyben tisztáztuk, hogy mire való az ablakom alatti műanyagszemétből, üvegszilánkokból, ipari hulladékból, kutyaszarból és utcai mocsokból álló kertnek csúfolt kis földdarab, valamint hogy kinek az anyja szerelmi szabadfoglalkozású.) Belepancsoltam az ilyen vészhelyzetekre tartogatott vízkezelőt, és gyorsan feltöltöttem az aksit – nem éppen finomkodva - gondoltam a terep újrarendezése majd akkor lesz esedékes, ha mindenki túlél odabent.

Vagy a gyors beavatkozásnak, vagy annak ellenére, de egy hal sem hullott el – nem tudom ez minek köszönhető, de erős a gyanúm, hogy az állatkáim a gondozásom alatt extrém ellenálló képességre tettek szert. Ez olyan 120 liternyi túlélőtábor lehet: ha kibírják az első pár hónapot, utána már kész vízirambók lesznek, simán lenyomnának az Amazonasban egy rajnyi piránnyát.

Szóval ilyen vidáman indult a vasárnap reggelem. Így is folytatódott. Már reggel feltünt, hogy a szűrő teljesítménye erősen lecsökkent, gondoltam ha hazajött a nejem, és átveszi tőlem a gyermekek pásztorkodásának terhét, akkor kipucolom. Sejtésem szerint ez lehetett a reggeli krízis oka.

Este neki is álltam. Szétkaptam az egészet, mint Blöki a lábtörlőt. Kipucoltam. Csak éppen összerakni nem tudtam. Akárhogy próbáltam, mindig zörgött. Fél órás káromkodás, idegeskedés, sírás, siránkozás, imádkozás, esküdözés, értetlenkedés után rájöttem, hogy a tengelyt tartó gumi kupacsoka eltünt. Átvizsgáltam mindent. Még fel is söpörtem az egész egész konyhát, a nejem nem kis örömére. Aztán megtaláltam beszorulva a mosogató lefolyójának az egyik lyukába. Heheeee, mondtam vidáman, és érte nyúltam. Na ezzel a mozdulattal pöcköltem a lefolyó mélyére…

Ekkor már fél tizenegy volt, és 20 perce állt a szűrő. Az asszony kacarászása is elhalkult, amikor közöltem vele, hogy a lefolyót kell szétszednem. Kicsit lefehéredett, mert tisztában volt vele, hogy bármit szétszedek, az nem gond, de az összerakás már nem az én asztalom, mert olyan barkácsképességekkel rendelkezem, mint egy részeg ötéves.

Szerencsém volt, mert hosszas szmötyiben kaparászás után (undorító, hogy mi van egy lefolyóban) megtaláltam azt a kis nyavalyát. Duplán is szerencsésnek érzem magam, mert a nejem kb 3 perc alatt összerakta, amit nekem fél órába tellett szétszerelnem. Hiába, ha a konyhájáról van szó, valósággal megtáltosodik. Éjfélre megint ment a szűrő, az eseményeknek nyoma sem maradt, hacsak nem az a folyamatos tikkelés a szemem alatt...

Ma viszont zoológiai felfedezést tettem Sebastian Juniorral kapcsolatban. Egyrészt nem jön ki a plattikkal, de nem ő az agresszor. Másrészt defektes példány, valószínűleg ezért volt külön dobozban a boltban. Simán rámsózták, és én csak ma vettem észre, hogy CSAK EGY OLLÓJA VAN! Visszanéztem a tegnapi videót, és azon is csak annyi van, neki. Remélem visszanő neki. Egyelőre olyan kis sután mozog, bár ez nem nagyon zavarja a plattival való bunyóban. Akkorákat ugrik! Talán csinálok neki kicsi mankót. Majd azzal ütheti a plattit mint a pankrációban.

Szerintetek visszanőhet az ollója? Én bízom benne. Kíváncsi vagyok meddig tart.

verdosur.blog.hu

Sziasztok!

Még hogy az akvaristák tovább élnek, mert nyugodtabbak!

Ezt elmesélem!

Tegnap megszabadultam a guppiktól.

Nem, semmi véres mészárlás, vagy klotyón lehúzás, csak elajándékoztam őket. A kisebbik fiam óvónénije kért egy pár darabot, mert hogy ő is, meg a nagylánya is akváriumoznak, én pedig kapva kaptam az alkalmon, hogy a igencsak népesre rúgó szapora halnépségtől megváljak, mert valljuk be: túl sok a halam, csökkenteni kellett. (és már kinéztem a vörösfejű pontylazacokat, meg az Endler guppit, meg a plattikat a helyükre. hehe)

Tegnap délután került sor a nagy lehalászásra. Tanulva a múltkori esetből, amikor hajnali egykor rohamtempóban, egy 54 literes akvában 1 óra 30 percen keresztül kergettem a halakat, egy teáskanálnyi hálóval, most beszereztem egy igazán félelmetes, jó nagy, fekete hálót, amit – érzésem szerint akár a Csendes-óceán átkutatására is használhattam volna, jó eséllyel könnyedén kikanalazva a mélyből Moby Dicket.

Meg ahogy azt Móricka elképzeli.

A halaim, gyakorlatilag kórusban röhögve figyelték ahogy közelitek, Ők már tudták, hogy megint meg fognak alázni… Bamba képükön kaján vigyorral cselezték ki esetlen próbálkozásaimat, hogy elkapjam őket, könnyedén kerülgetve a vízben fel és alá lengetett majd A4-es méretű hálót. A nejem ismét csak harsányan röhögött, Timi néni (így hívják az Óvónénit) viszont egyre riadtabban figyelte a lassacskán lilává színeződő fejemet, ahogy vadul káromkodva, szanaszét fröcskölöm a vizet. Szerintem erősen félhetett, hogy megüt a guta, és azért ajánlotta fel a halbefogásban a segítségét, mert úgy gondolta, hogy ha én ott rosszul leszek, akkor neki kell fellocsolnia olajjal a padlót, hogy mint egy döglött bálnát a mentők kivonszolhassanak, mert addigra az én kis nejem szintén ájult lesz görcsös levegőhiánytól, amit a fékezhetetlen vihogás okoz majd...

Eleinte még lassan, cselesen közelítettem a dologhoz, de halak nem értettek a szép szóból, így egyre jobban bevadultam, nemsokára elkezdtek kijönni a talajból az első lazább részre ültetett átokhínárok – ezeket szépen kivettem egy edénybe.

Azután kivettem a fadekorációt. (Útba van egy kicsit, mindjárt visszarakom!)

A levegőztetőt. (Zavar ez a sok buborék, alig látni, azért nem sikerül!)

Leszedtem a világítást. (Merthogy tükröződik a felszínen, az a baj!)

Lekapcsoltam a szűrőt. (Az áramlás segít nekik, azért úszott el!)

További növények szakadtak ki a talajból. (Ne parázz, majd visszatesszük!)

Szállt az aljzat.

Akkor már hárman terelgettük a halakat, két háló és három ültetőpálca segítségével, és már a nejem egyre jobban, már-már hisztérikusan vihogott.

Mire kiszedtük az 5 nagy guppit, meg a 12 kicsit, meg a két xifót, mind a hárman totál vizesek voltunk, és az akvárium úgy nézett ki, mintha belerókáztak volna. Az aljzat felkavarva, a növények kitépkedve, a halak kimerültek, a dekoráció felforgatva, a technika kiszedve…

Gondoltam sokkal nagyobb kárt már nem okozhatok, mindent visszatettem, és csináltam egy gyors részleges vízcserét. Pár fokkal hidegebb volt a víz, mint az akváé, de úgy gondoltam, tűréshatáron belül van. Itt nyugtatnék meg minden aggódó akvaristát, (aki máris vadul vitriolba mártva képzeletbeli tollát, lélekben már el is kezdte fogalmazni a ledorongoló kommentjét a halgyilkos barbár posztjához) hogy jól gondoltam, és a halak kitűnően vannak, attól eltekintve hogy jól láthatóan bepisilnek (szerintem a félelemtől, a nejem szerint a röhögéstől) ha meglátnak.

Stressz ide – vagy oda, ma amikor hazajöttem délután, a nagyobbik fiam lelkendezve fogadott, hogy menjek, és nézzem meg mi történt az akváriumban! Az üvegre felragasztva az egyik sarokban körülbelül hetven, fehér gyöngyszínűen selymes, alig gombostűfejnyi ikra fogadott!

Szerintem a kék pajzsosok malackodtak egy kicsit, mert a neonok nem lehettek, nekik tuti másmilyen az ikrájuk, hólyagcsigám van, de csak egy pár, és azok alig nagyobbak mint ezek az ikrák, Nesszinek az algaevőnek nincs párja, ráadásul fiú, a tetrák meg… a tetrák meg a fene tudja, de nem tűntek olyannak, a szép fehér menyasszonyi ruhájukban, mintha ilyesmire akár csak gondolnának is.

Szóval most mi legyen? A szakirodalom ezt írja: Az ikrák száma több 100 is lehet. Ha ez megtörtént, távolítsuk el a szülőket a szaporító medencéből. Az ikrák 3 nap múlva kelnek ki. Lekaparhatom az ikrákat, vagy meg kell várnom, hogy kikeljenek, és akkor összefogdosni őket?

Szeretném ha kikelnének, de tartok tőle, hogy csak könnyű előétel lesz belőlük kaviár, vagy halporonty formában…

Sziasztok!

Na, szombaton megjött az akvárium, és minden egyéb amit rendeltem, Gondoltam, vasárnap megejthetjük a berendezést a nejemmel. És bár alig vártam már a dolgot, most mégsem tudom kipróbálni az új játékokat, szűrőt, fűtőt miegymást... Úgyhogy Kovács Zoltán Benő és Dan Hill - várnotok kell egy kicsit, hogy teszteljem, és élmény beszámoljak az Atmaról. Elmondom miért.

Megfeledkeztem egy ígéretről, miszerint vasárnap kimegyünk a gyerekekkel a szabadba, és apa megmutatja nekik, hogy ő igazi ősember, aki a  jég hátán is megél, és ebédre Bear Gryllst fog majd nekik, és olyan tüzön süti meg, amit kövekkel pattintva csiholt! Merthogy ordítva hívja őt a vadon!

Gondoltam kössük össze a kellemest a hasznossal, menjünk ki a Duna-partra, köveket meg gyökereket szedni, hogy jól mutassanak majd az akváriumban. Úgy is lett. Felkerekedtünk, (mint a mesében) és mentünk mendegéltünk, míg a szúnyog-szigethez nem értünk. Na, én mindig csak nyáron jártam a Dunának ennél a szakaszánál, így nem tudtam, hogy télen, az a part, ahol mi olyan szép kavicsokat, és nagy fűzfákat-rekettyéket láttunk, bizony szinte megközelíthetetlen, mert az utat a folyó egy befagyott holtága zárja el. A jégre menni nagyon nem akartam, rámenni - (alattam a beton is sír, úgyhogy jobb a jéggel nem kísérletezni) ezért vállaltuk a sétát. Nem baj, gondoltam kerüljük meg. Nos, nádban-sárban-pocsolyákban és posványban gázolva, mentünk vagy két-három kilométert, (a gyerekek mint a kismalacok, sarat fröcskölve, botokat lóbálva rohangáltak körülöttem, nagyon élvezték az egészet) míg egy töltésút szerű meredélyhez nem értünk, ami odavitt minket a kiszemelt félszigethez. Ja, hogy miért is pont oda akartunk menni: Már ahogy elértük a partot, észrevettem a holtág másik oldalán egy gyönyörű, folyó által félig alámosott,  nap által fehérre szívott fűzfatuskót, ami a méretét tekintve legalább száz éves lehetett. A dús, göcsörtös gyökérzete a partoldalban szabadon állt, jóval a jelenlegi vízszint felett, tökéletesen hozzáférhetően - ha át tudunk jutni. 

 Szóval a töltésúton a félsziget felé indultunk, egy úton. Bár útnak legfeljebb a a tapadó lábú hegyi kecskék neveznék, mert szerintem nem ez a legmegfelelőbb kifejezés arra az alig látható, illetve inkább csak sejthető ösvényszerű valamire, amire a nejem váltig állította, hogy az jó lesz nekünk. Vagy 50 métert haladhattunk a susnyásban, amikor véget ért az ösvény. Konkrétan egy háromméteres sárcsúszdában végződött, aljában fekete iszappal. Na, gondoltam, menjünk innen, mert itt tutira nem jutunk le épp nadrággal, és már éppen visszafordultunk, amikor az agyagos-iszapos talajon, megcsúsztam, és hanyatt estem. Én meg vagyok róla győződve, hogy kifejezetten méltóságteljesen zuhantam el, kecsesen, mint egy haldokló balerina,  és nem égnek álló lábakkal rúgkapálva rimánkodtam segítségért, és a a szeizmográfok sem jeleztek be annyira, mint ahogy a nejem ezt délután, a nappali padlóján illusztrálva, a röhögéstől fuldokló barátainknak előadta....  Az mindenesetre biztos, hogy ott, nyakig iszaposan, sárosan, fájó háttal,  igencsak elhalkult lelki füleimben a vadon hívó szava...

A két gyerek továbbra is jól szórakozott, legalábbis hisztérikus vihogásukból, dölüngélésből, és a sáros fenekemre-hátamra való mutogatásból erre tudttam következtetni, így kísérletem, hogy hazafelé ösztökéljem a családot, eléggé nehézkesnek tünt. Mindenesetre részemről a átkelést ad acta tettem, és inkább egy kevésbé csúszós alternatív hazajutási módszert próbáltam találni. Szerencsém volt: 10 méterrel odébb egy autóknak való kavicsos utat találtunk, amin kényelmesen (a kényelem viszonylagos, mert nekem akkor már nagyon fájt az oldalam és a hátam) vissza tudtunk sétálni. Persze végleg nem adtam fel a beszerzési terveket, minden fát és bokrot megbámultam, alkalmas dekorációt keresve az akváriumba. Követ egyáltalán nem találtunk, legfeljebb hatalmas sziklákat, amik még elefántfókák sütkérezését is lehetővé tennék. Pont elértük az Északi vasúti összekötőt, amikor viszont megláttam egy kupac halomba vágott gallyas fűzfaágat. Kánaán! Fájdalom ide vagy oda, előkaptam kis kézifűrészemet, és mint aranyásó egy yukoni patakot, hatalmas lendülettel megrohamoztam a kupacot.

Pontosan ez a hatalmas lendület volt az, amivel pofára estem. a változatosság kedvéért, de most nem hanyatt, hanem arcra, félig belefúródva a sárba, és becsúszva a gallyak alá. Nagyon fájt. Tényleg. És az álnok asszony, meg csak vihogott, és a térdét csapkodta, és mutogatta a gyerekeknek, akik szintén epilepsziás tüneteket mutattak az örömtől, hogy apa milyen jó szórakozást csinált nekik. Én közben próbáltam felállni, de mint Bambi a jégen: ahány lábam volt, annyifelé csúszkált a sárban. (Bár a nagyobbik fiam, később megjegyezte, hogy nem is annyira Bambira az őzikére, hanem inkább Pumbára, az Oroszlánkirály varacskos disznójára hasonlítottam. Pimasz kölyök.) És az a kegyetlen nő, akivel az ember az ágyat-asztalt megosztja, többszöri felszólításra sem segít, hanem vihogva fotózgat a tőlem kapott 16 megapixeles mobiljával...

A bírvágy persze erősebb volt a fájdalmamnál, és fogaimat összeszorítva lenyestem a megfelelő ág-formációkat, de ez a hangulatomon, akkor és ott, kicsit sem segített már. A kölköket megvesztegettem egy házhoz rendelt pizza ígéretével, és így elcsábítva őket, hazafelé vettük az irányt. Hazafelé A nejem mondta, hogy ő előremegy, beugrik a DM-be, én vánszorogjak utána a gyerekekkel, ő siet. Eszembe jutott, hogy az Atman szűrőhöz kell majdegy kis vazelin, hogy összerakjam,ezért megkértem, hogy hozzon azt is. Nem kérdezett semmit, rám nézett, intett, és indult. Odaérünk a srácokkal a drogéria bejáratához, pont jön ki az asszony. Kérdezem tőle, kapott-e mindent. Rám néz, majd a kezembe nyom egy tubust. Megnéztem, és akkor jöttem rá, hogy ez a nő nagyon szeret engem: anális síkosító volt...

Nem szóltam semmit, csak megcsókoltam, mert az a csaj, aki azt hiszi, hogy az ura "olyat" akar tőle, és mégis egy szó nélkül beszerzi hozzá amit kér, az tiszta szívből szeret. Elkértem a blokkot, és bementem a boltba, hogy visszavigyem a fenékzsírt, mert akármekkora blama is lesz nekem elmagyarázni a pénztárosnak, hogy miért is nem jó ez a krém, neki valószínűleg kétszer akkora égés volt megvenni...

 Így hát úgy tűnik, hogy az akváriumépítés háti fájdalmak miatt bizonytalan időre elnapolva.

Nem kell aggódni, én azért elleszek, bár sajog a hátam, de beszedem a fájdalomcsillapítókat (nagyon, nagyon sokat) , és bamba tekintettel, és csorgó nyállal fekszem az ágyon az akvárium előtt, és... És öcccsém... ezek a formák, és ezek a szííííneeeeeek.....

üdv: verdosur

Sziasztok!

Bementem tegnap este az Aquadepóba, hogy kiegészítsem a mai rendelésemet, és összefutottam egy „rajongómmal”, aki pont ott vásárolgatott a kislányával… Jól esett, hogy felismert. Még jobb lenne, ha csini szőke csajszik üldöznének, a nevemet sikítva, és a bugyijukat hajigálva, de ha nincs más, akkor végső soron beérem középkorúnak tűnő családapákkal is, feltéve, hogy ők viszont nem hajigálják hozzám az alsóneműjüket. Miután elköszöntünk (autogramot nem kért, de nyilván csak lányos zavarában felejtette el), mesmeg körbesündörögtem a boltban, de csak csorgattam a nyálam, mint nagyfater a pipsóban.

Azért csak kukkoltam, mert jókora akaraterővel voltam ellátva, (mármint hogy a nejem látott el vele, élveboncolás és hasonló módszereket helyezve kilátásba, hogy semmit ne vegyek azon kívül, amit megbeszéltünk) így ha nehezen is, de ellent tudtam mondani a csábításnak, hogy bepakoljak még vagy 10 féle követ, gyökeret, palát, palántát, kishalat, nagyhalat és egyéb finomságokat.

Megbeszéltük a kedves eladó hölggyel (Hédinek hívják, és ő a bolt másik tulaja) a másnapi szállítás részleteit, vettem még egy két apróságot (mert nem félek én az asszonytól, én vagyok az erősebb) hazajöttem, és leültem. Ránéztem az órára: fél nyolc. Aztán felálltam. Aztán járkáltam. Vacsoráztam. Lefektettem a gyerekeket. Olvastam. Megírtam két emailt. Ránéztem az órára: háromnegyed nyolc. Akkor már egész biztosra vettem, hogy téridőbuborékba kerültem, ahol az idő tulajdonságai megváltoztak… Gyorsan megnéztem két Star Trek epizódot, hogy kiműveljem magam az ilyesmiből, és sikerült is: Picard éppen valami okosat akart mondani Wesleynek, amikor reggel lett.

...

Délután kettő!

Megjött, megjött, megjött!

Itt van minden, minden amit rendeltem. Gyorsak, pontosak voltak, betű szerint megtartva amít ígértek, nem csalódtam.

Az Atman 3338s-as szőrő brutális: 1500!!! liter vizet forgat meg óránként (még nem próbáltam ki) akkora mint a gyerek ülve, és nagyon komolynak néz ki. Az AKVÁRIUM HATALMAS, sokkal nagyobb, mint elképzeltem. Épp hogy elfér azon a szekrényen, amire szántam. Ebből majdnem baj is lett. Nézi a nejem, nézi nézi, majd aszondja nekem:

- Biztos hogy ez csak 112 literes?

- Persze hogy annyi, nézd, itt a centi, mérjük le: 80x40x40-es, ahogy rendeltük.

- Nekem akkor is soknak tűnik…

Ímádom őt. Simán elhiszi, akár azt is, hogy a tizenhat centi az huszonöt... Húsz év múlva azt is el fogja hinni, hogy azért olyan puha és plöttyedt, hogy ne fájjon… Nem tudom mikorra fog rájönni, remélem soha, de előre félek… Az én drágám általában szelíd és kedves, (és én aljasul kihasználom ezt) de olyan is tud lenni, mint az ördög. A legendája szerint egyszer megríkatta Chuck Norrist is.

Ráadásul kicsit sokallja a költségeket, akkor is, ha a „hobbi-alapból” megy. Arról nem is beszélve, hogy a lakás különböző pontjain mintegy 110 liter vizet pihentetek különféle kannákban és vödrökben… ez se tetszik neki, a fene tudja, hogy miért. Igaz, a kisebbik fiam búvárosat játszott az egyik 25 literes vödörben (ruhástúl), és megint fel kellett takarítani a vizet, de mondtam neki, hogy nézze a dolog jobbik oldalát, este már nem kell a kicsit megfürdetnie…

Persze már máskor is volt, hogy kicsit morogtunk, például a múltkor én csináltam reggelit a srácoknak. Nem volt nagy fakszni, megkentem néhány kenyeret, tettem rájuk mindenfélét, ráraktam nekik egy tálcára, bekacsoltam Scooby-Doot, és mentem, visszabújni az ágyba. Eszembe jutottak a halak is, azokat is megetettem. Gondoltam, visszafekszem még egy kicsit.

Azaz, hogy csak szerettem volna. Aszondja nekem:

- A halaidnak az ubit megmostad, megpucoltad, kimagoztad, előfőzted, a borsót megfőzted, és leszedted a héját, és pürésítetted, a lemezes haltápot morzsolod, a fagyasztott vizibolhát vagy 10 percig mosogatod a csap alatt, a gyerekeknek meg szűk három perc alatt adsz reggelit?!?

Hosszas tárgyalások után, (személyi sérülés nem történt), legalább annyi ideig kell csinálnom a gyerekeknek kaját, mint a halaknak, és kárpótlásul pizzát sütök nekik jövő hétvégére, (ma megtudtam, hogy meghívta négy barátnőjét összesen 7 gyerekükkel, szóval ez elég kemény dolog) cserébe este kilenc után azt csinálok a a szerelmi szabadfoglalkozású  halakkal (ő nem így mondta), amit nem szégyenlek.

Azért olyan nagyon nem aggódom, egy nap sem telt el, és este már ott állt a pult előtt, és pucolta a halucikáinak az ubikát.

Persze őt sem kell félteni, neki is vannak hóbortjai. Például, hogy ő akar lenni a Szuperanyu. Mi ebben a rossz? Hát az, hogy képtelen nemet mondani, ha a gyerekekről van szó. Még az óvónéniknek sem...

Merthogy: ez egy rafkós ovi. Nem kérnek csoportpénzt, nem kérnek rendszeres havi támogatást, nem, ennél sokkal ravaszabbak. Majd havonta-kéthavonta van valami rendezvény, amit kis vásárral kötnek össze, ahol a gyerek és a szülők vásárolhatnak. Csak a poén az, hogy előtte felkérik a szülőket, hogy készítsenek valamit otthon a gyerekkel, amit majd a vásáron eladhatnak. Például a sütivásár: Megveszem az alapanyagot, megsütöm azt a két tepsi sütit, (naná hogy én sütöm meg, cukrásznak tanúltam valaha) amit kérnek, beviszem, és aztán még meg is kell vennem, amit a többi fakezű öszekotyvasztott. De a csúcs a karácsonyi vásár. Ott karácsonyi díszek, és karácsonyi sütik szerepelnek az elvásárban. A nejem persze túl akart tenni mindenkin, így ő kitalálta, hogy hóembereket fogunk gyártani, zoknikból.

Na, akkor fogj egy fehér zoknit, vágd el, töltsd meg rizzsel, kösd el, két helyen, és kész a test. Igen ám, de a fehér zokni , ami sok fél pár van otthon, az bizony fekete talpú, akárhogy mossa a gép, tehát asszony addig nyaggatja embert, (pedig mondtam, hogy Pesten rögtön kormos a hó, ahogy lehull, így sokkal realisztikusabb lenne koszos zokniból a bábú) amíg ember fel nem öltözik, és le nem megy a kínaiba kicsi olcsó fehér zokniért. (150FtX4pár= 1200) Ez pont 8 hóemberre elég. Vágjuk a zoknit, töltjük a rizst. A fene hitte volna, hogy majd fél kiló rizs belemegy abba a zokniba! Persze elfogy, úgyhogy ember lemegy a boltba, hoz még három kilót, mert asszony szépen kéri. (290FtX3kg=870) Kis fekete gombok a szemnek, (forró ragasztópisztollyal ragasztva, két ujj megégetve) nagy répaszínüek az orrnak, (nagylábujj is megégetve, amikor leesett a pisztoly az asztalról) és sapka. Az meg zoknivég, azt hinnénk, jó lesz, amit levágtunk, de az asszony közli, hogy színes kell, mert hogy néz ki a fehér a fehérrel… És az ember megy, és vesz négy pár csíkos zoknit, (200FtX2pár= 400) pedig asszony már nem kimondottan Krúdy Gyula és Jókai Mór által favorizált, ízes, szép szavakkal megtűzdelt, cizellált körmondatokban kéri erre…

Végül három órai megfeszített munka, két összeégett kezem, 3 és fél kilométer boltba szaladgálás és 2500 forint elköltése után (hogy a nappali úgy néz ki, mint ahol Attila hunjai élték ki duhaj hajlamaikat, forró ragasztóba forgatott szöszmöszmackókkal, arról szó se essék) kész a 8 hóemberke. A két gyerek elkunyizott egyet-egyet magának. Elvégre elég kis aranyosak lettek, a buci fejükkel, meg a répa orrukkal. Mármint a hóemberek. Asszony zacskóba pakolta, és bevitte őket az oviba. (még mindig a hóemberekről van szó)

Másnap este jövök haza, az asztalon vagy 20 pár fehér zokni, csíkos zokni, gomb, ragasztó, 10 kiló rizs…

Kérdezem:

- Mi az haragos francnyavalya ez, azt hittem ezen már tegnap túlestünk?!

- Igen, de az óvónéniknek annyira tetszett, hogy ők megvették mindet, és most arra kértek, hogy csináljak még többet…

- Még? És mégis mennyiért vették meg? (Itt lelki szemeimmel már láttam, mekkora biznisz lehet ebből, tízezerszámra gyártani a zoknimanókat...)

- Hát mint a többi, ott minden 100 forintért megy…

Jaj.

Szóval ma délután elment dolgozni, én meg most itt ülök, és remegek a türelmetlenségtől, mert bár szavakkal meg nem ígérte, de pillantásokkal nyilvánvalóvá tette, hogy fiatal életemnek vége szakad, ha nélküle merek belekezdeni az akvárium berendezésbe, mert ő is él-hal ezekért a pikkelyes kis vacakokért...

Verdosur

Sziasztok!

Vettem egy JBL gyorstesztet. Harmadszor vettem, először, utoljára és soha többé. Értem én, hogy gyorsteszt, de akkor is.

Kicsit ilyen:

Két számítógép beszélget, azt mondja az egyik:
-Te, haver, mennyi kettő meg kettő?
- Öt!
- De figyelj már, az csak négy!
- De gyors voltam nem?

Szóval gyors-gyors, de pont annyit is ér.

Megmértem ma reggel a vizemet, (mármint az akváriumét) és a teszt minden utasítását betartva a következőket kaptam:

NO3: 10-50 mg/l,(közelebb a 20-hoz?) NO2: 0 - 05 mg/l GH és KH a maximumon (a KH értékre utaló teszt olyan sötétszürke színben játszott, ami nincs is a palettán), a Ph-t és a klórt lehetett csak normálisan leolvasni, de ahhoz meg nem kell egy 3500 forintos teszt... amúgy Ph 7,6 - 8 között volt, a Klór pedig 0.

Őszintén, ezt bárki meg is tudta volna saccolni.

Biztos ami biztos, most végre volt rá időm, munkába állítottam az Eheim külső szűrőt is az Aquael Fan-1 mellé.

Először persze konnektort kellett hozzá csinálni, úgyhogy székre pattantam, hogy átrendezzem a hosszabbítókat szekrény tetején, Amikor készen voltam, elégedetten léptem hátra. Csakhogy még a széken voltam... A szeizmográfok bejeleztek, a föld rengett, mikor padlót fogtam. Mázlim volt, mert a hoszabbító nem esett az akváriumba, hanem csak mellé, de a szekrény tetejéről a nejem régi vasalója bizony csak centikkel kerülte el a lábfejemet. Külön szerencsém volt, hogy zuhantamban el tudtam kapni a függönyt, és az, a karnissal együtt ugyan a nyakamba szakadt, de legalább lelassított annyira, hogy nem tört el semmim...Mindenesetre a fiaim nagyon röhögtek, amikor kinéztek a tv mellől (nem kijöttek, csak kinéztek, mert Scooby Doo az ISTEN) és látták, hogy apjuk a földön fekszik, és fogja a fenekét, fején a függönnyel.

Más talán itt feladta volna, de én a károk helyreállítása, a farom flastrommal történő ellátása, és a nejem törött vasalójának az elrejtése után tovább folytattam az otthonom elpusztítását.

Közben a kicsi megtalálta a bátyja filctollkészletét, és lelkesen sminkelni kezdett...

Nagyjából két órámba került, hogy az összes kis porcikáját ecettel tisztára sikáljam. Mármint nem a kölkökét, hanem a szűrőét. Kiforraltam, bő vízzel átöblítettem stb. Még picike csőgörényt is csináltam drótból, és mosogatószivacs-darabkákból, hogy a csöveket belülről is meg tudjam sikálni!

Összeraktam, feltöltöttem, megszívtam.
Bekapcsoltam, megszívtam.
Ereszt. Nem nagyon, nem látványosan, de cseppek gyűlnek alatta. Meghúztam, minden eresztéket, amit lehetett, de még mindig szivárog. Fene essen bele.

Gondoltam írok egy posztot, hogy valaki segítsen, mit lehet ilyenkor csinálni, de a kölkökre is én vigyáztam ma, (na jó, reggel bekapcsoltam a villanypásztort, mármint a tévét, és azóta Minimax figyelt rájuk) és tudtam hogy az asszony rossz néven venné, (esetleg tettlegessé is is fajulhatna a helyzet) ha a két segédhóhért hagynám éhen halni... (minden reggel azzal az utasítással hagy it velük, hogy csak tartsam őket életben, míg hazajön)

Elmentem főzni, csináltam egy rakott kelkáposztát, betettem a sütőbe.

Visszamentem a szűrőhöz, kiszedtem, megnéztem mindenhol, se repedést, se illesztési hibát nem láttam rajta, nem tudtam kideríteni honnan jön a víz. Addig vacakoltam vele, amíg a szobában füst kezdett gomolyogni. Először nem tudtam mire vélni, de a fiaim közölték, hogy ég a sütő...

Nem lángokkal égett de a kajának löttek... Rendeltem pizzát. vártunk másfél órát. A kölkök már engem kezdtek méregetni, amikor féltve az életemet a két törpe ragadozótól, felhívtam a pizzériát. Kiderült, hogy a munkahelyi címemre rendeltem... Sajtos tésztát kaptak.

Gyakorlatilag amit ma kézbe vettem, az tönkrement: eltörött, leégett, elrepedt, elromlott, vagy leszakadt.

És most itt vagyok, fáj a fenekem, rettegek.

Rettegek elmenni pisilni...

verdosur.blog.hu

Sziasztok!

 Ma kivételesen nem tréfálkozni fogunk...

Én vagyok az Ősz. Úgy értem már a puszta jelenlétem is elég ahhoz, hogy a növények sárgulni-barnulni, vagy hervadni és fonnyadni kezdjenek. írtam már erről, nem egyszerű nyavalya. Baromi sokat kell olvasni, hogy kikezeljem. Most a tápokról olvasok. Úgyhogy elmentem növénytápért. Sajnos muszáj volt, mert bár a lustaság szobrát rólam lehetne mintázni, (ha nem lennék lusta modellt állni) azt azért nem akartam, hogy az asszony azt higgye, hogy még néhány csoffatag vizispenótot sem tudok életben tartani. Akkor aztán leshetném mikor hagyna megint egyedül a srácaimmall, pedig az apa-fiai idő az fontos, mert az asszony nem tanítja meg őket sem dallamosan böfögni, sem fütyülni, sem belepisilni a nevüket a hóba...

Most hagyjuk, hogy hogyan, milyen úton, és milyen kínok között szenvedtem végig a BKV (jelentése: Birkózás Közelharc Verekedés) járatain az utat. Elég annyi hozzá, hogy olyan szorosan voltunk, hogy komolyan féltettem a mögém beszorult fickótól a fenekem eddigi egyirányúságát.  Az Árpád hídnál viszont, mint valami napon püffedő bálnadög gyomortartalma, a felfakadó villamosajtón keresztül az utasok, velem együtt szinte hallható böffenéssel zúdultunk a szabadba. Oké, ez gusztustalan. De a villamos is az volt.

A bolt, sőt a Bolt a Süllő utcában található. Nagy betűvel, mert ez nem áruház, diszkont vagy valami hasonló gépesített szarság, nem, is egy kisméretű állati nyomortanya, amiből olyan sok húzódik meg a lakótelepek árkádjai alatt, hanem egy igazi BOLT. mint a pékség, ahol gyerekként anyukáddal a kenyeret vetted, (nem a Teszkó, vagy a Madarasteszkó kenyérsorán, hanem PÉKSÉGBEN) Na ez is valami ilyesmi volt, csak itt nem kenyér, hanem akvárium illat terjengett, enyhe pinceszaggal, mert a helység alagsor, ahonnan az utcáról egy elég meredek lépcsőn lehet lejutni. Annyira jelentéktelen a bejárat, hogy ha nincs egy GPS a kezemben, és nem veszem észre azt az alig tenyérnyi feliratot egy házfalon, hát tényleg elmegyek mellette.

Ahogy beléptem (hozzátenném hogy zárás elött jó 10 perccel) azonnal látszott, hogy itt nem lesz elég a maradék idő. Szerencsém volt, a pult mögött álló eladó, (aki mint később megtudtam a bolt tulajdonosa) épp egy begőzölt vevőnek próbálta elmagyarázni az akváriumindításról röviden mindent, amit a fickó szerintem a boltból kilépve el is felejtett. (mellesleg ilyet még nem láttam, lebeszélte arról, hogy most halat vegyen tőle, elmagyarázta, hogy hogyan rakja össze, mossa, szűrje, keverje, ültesse, szórja, bacizza, ülepítse... És hogy majd amikor ezekkel készen van, majd csak akkor jöjjön vissza halakért, ha már ért egy kicsit a víz.) Ja, itt köszönném ismét meg nektek, hogy ÉRTETTEM, amit mondott, és TUDTAM MIRŐL BESZÉL, merthogy szemérmetlenül hallgatóztam) Láttam, hogy ez eltart egy darabig, úgyhogy körbenéztem a boltban.

A bolt zsúfolt, zavaros, rendetlennek és rendszerezetlennek tűnik, de az tisztán látszik, hogy itt munka folyik. Itt olyan dolgozik, aki nem rakja élére a dolgokat, mert nem ér rá erre. Zavaros és zsúfolt, de mentségére legyen mondva, ez főleg a rengeteg raktáron lévő cuccnak köszönhető! Valahogy otthonosnak tűnik az egész. Több boltíves helységből áll az üzlet, és mindenütt akváriumok! Kicsik, nagyon üresek telik, és gyökerek, gyökerek, gyökerek, minden mennyiségben. Vasfától a szőlőtőkéig, rengeteg kavics, kő, és egyéb dekorelem, Szűrők, pumpák, hálók, csövek, tesztek és tápok, levegőztetők és porlasztók! És halak, halak, halak... A neontól a diszkoszig, a csigától a garnélán át, a CPO törperákig! És a medencéjük mind makulátlan, a vizük kristálytiszta. ( Itt jegyezném meg, hogy most megnéztem egy törperákot, hát Sebastian rohadtúl nem volt az)

Nem ragozom, miután a begőzölt vevő elvitte a cuccait, eldiskurált velem a szűrésről, a növényekről, az aljzatokról, a bolt eddigi történetéről,  szemét se rebbentve attól, hogy az elején elmondtam, most igazából semmit nem szeretnék venni, pedig akkor már a záróra elmúlt jócskán...

Persze azért vettem egy légpumpát, csövet, porlasztót, növénytápszert, 6in1 víztesztet, és amikor a végösszeget hallva láthatot valamit az arcomon (arra gondoltam hogy hogyan adom be ezt a nejemnek úgy, hogy a továbbiakban is hagyja, hogy saját bankkártyám legyen), legyintett egyet, és jócskán engedett az árból.

Visszamegyek oda, mert igaz, hogy én imádok a neten rendelni, de asszem még jobban szeretek majd Itt vásárolni. Ja, és ha legközelebb megyek, úgy megyek, hogy sok időm legyen, és leülök arra a kanapéra, és csak nézni fogom egy fél órán át azt a halakkal teli nagy falat...

És csak hogy tisztázzuk: Nem is sejti a csóka, hogy én most írok róla. :-)

 (készítettem egy rahdeli képet, de ide nem tudom feltölteni, javaslom keress rá a boltra a fészbúkon)

verdosu

Sziasztok!

Ma én vagyok a gyerekeim egyedüli pásztora, mert a nejem gályázik. Deviszont! Ez egy kicsit se lassít le engem. Legalábbis nem annyira, mint anyuci azt reméli....

Reggel felpakoltam a két gyerekre annyi ruhát, amennyit az anyjuk kikészített nekik, "ha esetleg kimentek a jáccótérre". (persze, ebben a folyékony takonyban szívesen pancsolunk abban a saras-macskaszaros dagonyában, ami a homokozóból maradt) Na, amikor konstatáltam, hogy ennyi ruhában a srácokat maximum magam előtt görgethetem, mert a két labdaszerűség nemhogy járni, de mozdulni sem nagyon tud, leszedtem róluk a felesleget, és elindultunk, hogy felvegyük a postán a "KÍNAI" csomagot...

Azt reméltem, az ültetőcsipeszem lesz benne, az íbéjről, de csalódnom kellett. A karácsonyra megrendelt ajándékok utolsó darabjai jöttek meg. (Pont idejében)

Mindegy, a lényeg: gyerekeim imádják a műkaját - gondolom a benne lévő abszolút értelmetlen fröccsöntött műanyag játékokért, mert az tuti, hogy az a fűrészporszerű zsömle, meg az ízetlen töltelék nem érdemli meg a rajongásukat. Akárhogy is, de időnként el kell őket vinni ilyen gyorstápláldába. (szerintem nem is magukat a játékokat szeretik, hanem azt hogy egy csomó új szót tanulnak, amikor a szétszórt kis vacakokba apu mezitláb belelép) És a posta és a McBörgerking között KÉT! állatkereskedés is van. Mind a kettő, a büdös kis luk kategóriába tartozik, de nem tudtam ellenállni a csábításnak, és besétáltam egy kicsit mindkettőbe. Amelyikbe először mentem, annak egy nagyon idős, olyan 60-70 év közötti savanyú vén papó az eladója (nem csak képe, de a modora, és a szaga is savanyú). Vacak kis akváriumokban nagyon sok darab, nagyon kevés fajta halat, kis ketrecekben nagy rakás hörcsögöt árul. Csak hínárt vettem nála, és már ki is jöttem.

A másik boltban egy kedves dülledt szemű riadt képű, kopaszodó néni az eladó. (Nem mondom, hogy öreg volt, de aggódtam, hogy nem éri meg élve, hogy kimenjek a boltból) Na nála volt közönséges valiznéria, és egy növény amit ideiglenesen csak "nyeleslevelű lósz@rnak" hívok, mert amikor megkérdeztem mi a neve, (mármint a növénynek) a néni meg is mondta, de a kisebbik fiam pont akkor látta elérkezettnek az időt, hogy összebarátkozzon a hörikékkel, és megpróbált bemászni a földön álló, félméterszer félméteres terráriumba, ami tele volt óriási, a sárga fogukat villogtató, igencsak ideges tengerimalacokkal. A néni is rám hozta a frászt, mert kis híján belefulladt az akváriumba, amikor ki akarta szedni a két növényt, de nem engedte, hogy segítsek neki. Az átélt izgalmak hatására, mire kijutottunk a boltból, totál elfelejtettem a nevét. Mármint nem a néniét, hanem a nyeleslevelű lósz@rét.

Vigyáztam rájuk, végig a kabátom alatt melengetve hoztam haza a növényeket, Remek állapotban vannak, csak egy levél törött el a szállítás során, úgyhogy megérte.

Végül is.

Bár az kifejezetten kínos volt, amikor a Mcpizzakingben, az egyik zacsi, amit a néni a remegő kezével nem tudott rendesen megcsomózni, eleresztett amíg én a sorban álltam a burgerekért, és vagy két deci víz folyt végig belőle a nadrágomon, a padlóra. (Ezt még senki más nem látta) A napom azonban nem lett volna teljes, ha az én szemfüles, nagyobbik fiam nem süvölti oda nekem az asztaltól finoman, a torka szakadtából hogy: - APAAAA! CSÖPÖG AZ IZÉD! - Próbáltam volna én is forgatni a fejemet, mint a többi vevő, de nem volt esélyem megtagadni a gyermeket, és beolvadni a tömegbe, mert az én porontyom biztos ami biztos még mutatta is, kinyújtott kézzel, hogy mire is gondol.  Ez végül is hasznos volt, mert igaz hogy én ugyan tudtam, hogy mi a fene csöpög, és hol csöpög, de így legalább kétszáz másik ember is azonnal megbámulhatta, hogy melyik apu az az apu, akinek csöpög az izéje...

Úgyhogy segítsetek, hogy mi a neve a növénynek, amit szereztem, illetve hogy hogyan ültessem el?

Illetve egy hét múlva érkezik az új aksi, oda szánom őket, addig a hínárok úszkálhatnak, vagy azokat is ültessem el? Illetve hagyjam-e addig a két kaspóban a többit?

Amikor saját kútfőből csináltam az ültetést az olyan katasztrófa lett, ami bekerűlt az esti Híradóba...

Üdv: verdosur