Sziasztok!

Szombaton shoppingoltam a nejemmel. Ezer éve nem voltunk már, pedig nagyon szeretünk együtt piacra járni. Mi vagyunk az árusok rémálmai. Mindent megnézünk, megkérdezünk, megfogdosunk, kipróbálunk, hosszasan alkudozunk, egyszóval nem hagyunk ki semmit a piaci műsorból. Aztán vásárolunk. Néha. Mondjuk tízből egyszer.

Szombaton viszont elmentünk a Vadvilág akvarisztikába, mármint a piac után, és ott tényleg vásároltunk. A zsákmány hosszas válogatás után két ecsetfarkú platti, két mikiegér platti, két meseszép hím guppi, egy pénzlevelű lizinka, és egy rákocska lett. Külön edénykében kalimpált az egyik polcon, amikor CPOt kerestünk, bemutatták nekünk. Hősiesen ellenálltam, és nem vettünk mást, pedig csorgott a nyálunk... Sajnos a hősies ellenállás annyira elvonta a figyelmemet, hogy elfelejtettem fotózgatni, pedig érdemes lett volna, mert nagyon csinos kis bolt az. No, majd legközelebb. Persze amikor hazafelé ezt szóba hoztam az asszonynak, hogy legközelebb mi lesz, ő rávágta, hogy arra egyhamar ne számítsak, mert megint kifutottam a hobbikeretből…

Itthon a kölkök már tűkön ültek, és alig várták, hogy hazaérjünk az új szerzeményekkel. Amint hazajöttem, szépen mindenkit bevágtam az akiba. Mármint amit vásároltam. Mértem a vizet, minden perfekt volt a JBL összes tesztje szerint. Levideóztam a rákot, és boldogan feltöltöttem.

Másnap reggel rázogat az asszony.

- Te, a rákod trükközik!

- Nzvrjszony, lmosvagyok, mglszommmmm… - ezt persze azt jelentette, hogy ne zavarj asszony, álmos vagyok, még alszom. De a nejem csak nem adta fel.

- Ez tutira cirkuszi rák. Hanyatt is tud úszni!

Ez volt az a pillanat, amikor is mint aki rájött, hogy skorpiókkal van töltve a párnája, úgy pattantam ki az ágyból. A következő kép fogadott: az összes neon, tetra, platti, guppi és csiga, mind a víz felszínén, vagy közvetlenül alatta úszott, a vértesharcsák lent, de folyton fel-felbukkantak levegőzni. A rákocska szintén a felszín alatt, egy valisneria levéllel megtámasztva a hátát, hanyatt fekve kalimpált a kicsi lábaival.

A csipát ki sem törölve a szememből, mint Tarzan a fára, úgy ugrottam, és a szívócső végét az akiba vágva, másik kezemmel nyitva az ablakot, óriásit slukkoltam, és oda se nézve dugtam ki rajta a cső azonnal bőven patakzó végét. Az asszonyt kicsit félretolva, (komolyan, aljas rágalom, hogy bőszen ordítva hogy „Menjodébbmenjodébbmejodébb!” egy laza mozdulattal az ágyra löktem volna az én drágaságomat) félpucéran rohantam a fürdőszobában tárolt marmonkannákhoz, hogy azonnal friss vízzel tudjam pótolni a kertbe kicsorgatottat. (Később félórás „beszélgetésem” volt erről a gondnokkal, melyben tisztáztuk, hogy mire való az ablakom alatti műanyagszemétből, üvegszilánkokból, ipari hulladékból, kutyaszarból és utcai mocsokból álló kertnek csúfolt kis földdarab, valamint hogy kinek az anyja szerelmi szabadfoglalkozású.) Belepancsoltam az ilyen vészhelyzetekre tartogatott vízkezelőt, és gyorsan feltöltöttem az aksit – nem éppen finomkodva - gondoltam a terep újrarendezése majd akkor lesz esedékes, ha mindenki túlél odabent.

Vagy a gyors beavatkozásnak, vagy annak ellenére, de egy hal sem hullott el – nem tudom ez minek köszönhető, de erős a gyanúm, hogy az állatkáim a gondozásom alatt extrém ellenálló képességre tettek szert. Ez olyan 120 liternyi túlélőtábor lehet: ha kibírják az első pár hónapot, utána már kész vízirambók lesznek, simán lenyomnának az Amazonasban egy rajnyi piránnyát.

Szóval ilyen vidáman indult a vasárnap reggelem. Így is folytatódott. Már reggel feltünt, hogy a szűrő teljesítménye erősen lecsökkent, gondoltam ha hazajött a nejem, és átveszi tőlem a gyermekek pásztorkodásának terhét, akkor kipucolom. Sejtésem szerint ez lehetett a reggeli krízis oka.

Este neki is álltam. Szétkaptam az egészet, mint Blöki a lábtörlőt. Kipucoltam. Csak éppen összerakni nem tudtam. Akárhogy próbáltam, mindig zörgött. Fél órás káromkodás, idegeskedés, sírás, siránkozás, imádkozás, esküdözés, értetlenkedés után rájöttem, hogy a tengelyt tartó gumi kupacsoka eltünt. Átvizsgáltam mindent. Még fel is söpörtem az egész egész konyhát, a nejem nem kis örömére. Aztán megtaláltam beszorulva a mosogató lefolyójának az egyik lyukába. Heheeee, mondtam vidáman, és érte nyúltam. Na ezzel a mozdulattal pöcköltem a lefolyó mélyére…

Ekkor már fél tizenegy volt, és 20 perce állt a szűrő. Az asszony kacarászása is elhalkult, amikor közöltem vele, hogy a lefolyót kell szétszednem. Kicsit lefehéredett, mert tisztában volt vele, hogy bármit szétszedek, az nem gond, de az összerakás már nem az én asztalom, mert olyan barkácsképességekkel rendelkezem, mint egy részeg ötéves.

Szerencsém volt, mert hosszas szmötyiben kaparászás után (undorító, hogy mi van egy lefolyóban) megtaláltam azt a kis nyavalyát. Duplán is szerencsésnek érzem magam, mert a nejem kb 3 perc alatt összerakta, amit nekem fél órába tellett szétszerelnem. Hiába, ha a konyhájáról van szó, valósággal megtáltosodik. Éjfélre megint ment a szűrő, az eseményeknek nyoma sem maradt, hacsak nem az a folyamatos tikkelés a szemem alatt...

Ma viszont zoológiai felfedezést tettem Sebastian Juniorral kapcsolatban. Egyrészt nem jön ki a plattikkal, de nem ő az agresszor. Másrészt defektes példány, valószínűleg ezért volt külön dobozban a boltban. Simán rámsózták, és én csak ma vettem észre, hogy CSAK EGY OLLÓJA VAN! Visszanéztem a tegnapi videót, és azon is csak annyi van, neki. Remélem visszanő neki. Egyelőre olyan kis sután mozog, bár ez nem nagyon zavarja a plattival való bunyóban. Akkorákat ugrik! Talán csinálok neki kicsi mankót. Majd azzal ütheti a plattit mint a pankrációban.

Szerintetek visszanőhet az ollója? Én bízom benne. Kíváncsi vagyok meddig tart.

verdosur.blog.hu